7.fejezet - Kötődés

Tudom, hogy most hoztam új fejit de nem bírtam ki. Annyira imádom ezt a fejit(nem egózásból mondom). Ez a kedvencem eddig. Szóval most kaptatok egy nap kettőt, egy rövidet és egy aránylag hosszút. Most min. 3 napig nem lesz friss, bocsi és tudom, hogy függővég lett, tényleg bocsi, de így izgis. :D

* * * *

Damon csak pár pillanatig csikizett, aztán elengedett és felállt a fotelből és az ablakon keresztül merengett. Nem tudtam mire vélni, de gondolom gondolkozott, úgyhogy nem akartam megzavarni. Pár perc bambulós, homlokráncolós gondolkozás után felém fordult.

- Min gondolkoztál? – kérdeztem, majd én is felálltam és oda sétáltam az ablakhoz Damon mellé.

- Kettőnkről. – felelte őszintén. Hát kb. mintha egy hatalmas nagy 100 kg kalapáccsal vágtak volna hasba, alvás közben; annyira meglepődtem. A szemöldökömet ráncoltam és most sokkal több ránc volt homlokomon, mint egy nehezen kivitelezhető grimasz alatt. Nyeltem egy nagyot, amit Damon is meghallhatott.

- Meglepődtél? – kérdezte majd felém fordult és elejtett egy gunyoros mosolyt a szó végén…

Ismét nyeltem egy nagyot. Hogy meglepődtem?! Ó, hát dehogy, az enyhe kifejezés… Mégis erre mi a francot mondhatnék?? De min gondolkozott, mármint a ’Kettőnkről’ témán belül…

- Áá, dehogy. Miért kérded? – szememmel az udvart vizslattam, Damoné meg engem.

- Pedig úgy tűnt. – mondta ismét gúnyos mosoly kíséretében.

- Damon Salvatore, tévedsz! – mondtam és a szemébe néztem. Eddig mindig kék volt, vagyis párszor megfigyeltem az utóbbi időben, de most furcsán zöld. Olyan ködösen. Valami nyomasztja a lelkét. Biztos vagyok benne.

- Akkor most te vázold fel, mit gondolsz… - mondta és újra az udvart bámultuk.

- Kettőnkről? Én egy kedves, szerencsétlen és kételyek között élő lány vagyok. Te pedig… hát szadista, cinikus, lenéző, magának való, … - soroltam a hosszú listát, de Damon közbe vágott.

- Jó is van a listán? – húzta magasba szépen ívelő szemöldökét, majd nyelt egyet.

Kezemből jegyzetlapot formáltam és úgy csináltam, mintha egy listát néztem volna végig.

- Elena! Őszintén, kérlek! – mondta és maga felé fordított.

- Miért nem bűvölsz meg, nincs rajtam a verbénás nyaklánc. – megfogta a vállam és egyik kezével az arcomat az arca irányába emelte, kényszerítve, hogy a szemébe nézhessek. Ismét a most már még sötétebb, ködös zöld szemét láttam.

- Mert szerintem vagyunk mi olyan jó kapcsolatba, hogy nem kell a nyaklánc, mert tudunk mindenféle bűvölés nélkül is őszintén beszélgetni.

Ismét olyat mondott, ami egy újabb kalapácsütéssel ért fel.

- Kezdelek megszokni és talán még meg is kedvelni, amikor olyan vagy, hogy kiérdemled a kedvességem. És mostanában olyan vagy, szóval… - mondtam és ő a mondat végén a szavamba vágott.

- Szóval kedvelsz. – nem kérdezte, mondta.

Általában nem szeretem, ha egy férfi arrogáns, de valahogy, nem is tudom, Damon másként arrogáns. Lenézően, de velem mégis… olyan érzékeny. Ez most fura, de én ezt érzem…

- Jéé, semmi tagadás! – mondta és hatalmasat vigyorgott.

- Te mondtad, hogy legyek őszinte…

- Igaz és ezt köszönöm.

- Most te mond el, hogy – itt nyeltem egy nagyot – mit gondolsz … - ismét haboztam – kettőnkről… - Damon pár másodpercig gondolkozott, majd belekezdett.

- Eleinte én is azért figyeltem fel rád, mert hasonlítottál és most is hasonlítasz Katherine-re. Stefan beléd szeretett, mert te sokkal, de sokkal jobb vagy, mint Katherine. Meg tudom érteni… És mostanában sokat gondolkodtam, mi lenne, ha mi… szóval, ha mi ketten… de mindegy is. Hamarosan visszaszerzem Katherine-t, Stefan pedig eljön hozzád újra.

- Én… én már… én már nem akarok semmit Stefan-tól. Még mindig szeretem, de csalódtam benne… - majd akkor vettem csak észre, hogy sírok, amikor Damon letörölt egy könnycseppet az arcomról. Pár perc zokogás után, már a számon is éreztem könnyem enyhén sós ízét.

- Hihetetlen, hogy emberként ennyi fájdalmat éltél át… - mondta és magához ölelt.

Még mondtam volna egy-két szót, de jól esett az ölelése. Féltem és szomorú is voltam, de nem tudom miért. Vagyis azt igen, hogy miért vagyok szomorú, de hogy mitől féltem… talán a beismerés, hogy, … hogy érzek valamit Damon iránt?! NEM, AZ LEHETETLEN! Csak túl szomorú vagyok és ő az egyetlen, aki most ebben a helyzetben meg tud érteni. Ezzel a gondolattal nyugtatgattam magam, mert nem gondolnám, hogy bármi olyant érezzek, vagy érezhessek Damon iránt, mint például Stefan iránt… Észrevettem, hogy már se Jeremy se Jenna nem voltak a földszinten.

- Nekem mennem kéne… - mondta Damon és még adott egy puszit a homlokomra.

- NE! – mondtam olyan sebességgel, hogy Damon alig fejezte be mondatát, én már rá is vágtam. Nem tudom mi ütött belém. Miért akarom, hogy velem legyen Damon?! MIÉRT?! Ez a félelem. De nem az a félelem, ami miatta van. Valami lesz, és nem tudom mi. Csupán megérzés, de akkor is. Úgy érzem, mintha bármikor visszajönne Katherine és hidegvérrel lemészárolná a családomat.

- Jól van. Akkor, szia. – mondta és kiment az ajtón.

Szomorúan vettem tudomásul, hogy Damon elment, a félelem pedig egy számmal növekedet a gyomromban és az agyamban. Lassan ballagtam fel az emeletre és még elkiabáltam magam egy ’ Jó Éjt!’ –el. Bementem a szobámba és majdnem felsikoltottam, annyira megijedtem, amikor megláttam, ahogy Damon az ablak előtt állt. Ismét könnyek szöktek a szemembe és a sós íz a számon, most hamarabb érezhető volt, mint az előbbi érzelemkitörésemnél. Mostanában annyira gyenge és érzelgős lettem. Soha nem voltam ilyen. Ez a sok dolog, most… most egyszerre zuhant rám több tonnás súlyként. Pár pillanat múlva ismét Damon ölelésében éreztem testem. És jól esett, ebben a pillanatban ez az egy dolog, ami megtudott nyugtatni… Nehéz beismernem, de … :

- Damon, szükségem van rád! – suttogtam alig hallhatóan…

* * * *

Ennyi munka után kérem a soksok komit, remélem nem mondok sokat, ha kérek min. 10 komit. Ha megkapom talán előbb hozom a fejit, vagy akkor kaptok egy kis beletekintést a komi fejezetbe :D szóóóval lécci komikat!

milliópuszii. AnnaLynne95