1.fejezet - Kompromisszum

Hát itt van az első fejezet! Nagyon rövid, ezt én magam is tudom, de nem akarom, hogy hosszúak legyenek. Szerintem egész jó lett, és remélem mindenki "örül" a függővégnek.
__________________________________________________________________________________

Remegtem, mintha egy hideg fuvallat futott volna végig a testemen.
Féltem, mert tudtam, hogy valami olyan dologba kell beleegyeznem, amit nem akarok.
Dühös voltam, mert biztos voltam benne, hogy rosszul fog elsülni ez a mai alku Katherine-nel.

- Elina, ha jó kislány leszel, akkor mindenki boldog lesz és épségben hagyom a kis városodat! – Katherine hangjából a lenéző gúny hallatszott ki. Undorító!

- Mondd, mit akarsz és tűnj el! – mondtam parancsoló hangon, hol ott tudtam, hogy most én voltam a préda és ő volt a vadász.

- Ugyan máár! Ha így beszélsz velem a végén még valaki vérszegény lesz. – ezek után gonoszul felkacagott és még a sötétben is láttam, hogy szemei megfeketedtek és az agyarai is láthatóvá váltak. Tényleg megijedtem…

- Na, szóval… kompromisszumot akarok veled kötni. Én magammal viszem Stefan-t, méghozzá úgy, hogy te elküldöd, ezért hozzám fog menekülni – itt ismét elmosolyodott és kivillantotta gyilkos agyarait, ami már annyi ártatlan embert ölt meg – cserébe pedig békén hagyom a nyomorult kis városodat.

Nyeltem egy nagyon és megpróbáltam a levegő vételemet is szabályozni. Az, hogy Stefan-t el akarja tőlem venni, olyannyira meglepett, hogyha nem féltem volna eléggé még el is ájulok. Nem értettem Katherine-t, miért Stefan? Miért nem Damon? Nekem akar ezzel rosszat? Hisz nem is szereti Stefan-t, még Damon-t se. Csak játszott velük. Kezdtem pánikba esni, hogy hogyan döntsek, hisz Katherine szemrebbenés nélkül tudná legyilkolni az egész várost. De Stefan… Őt mindennél jobban szeretem! Ha az kéne, hogy haljak meg érte, megtenném. Eszmecserémből egy erős szorítás hozott vissza a valóságba. Katherine vasmarokban fogta körbe törékeny, vékony csuklómat. Csak egyetlen egy mozdulat és kitörhetné, levehetné a nyakláncomat, amiben a verbéna van. Kényszeríthetne, hogy úgy döntsek, hogy neki legyen jó. Akár meg is ölhetne és a helyembe lépve élné az életét… vagyis az enyémet. Senki sem jönne rá.

- Igazából nincs szükségem a véleményedre… Helyetted is elvégezhetem a dolgod, de szeretném, ha tennél valamit azért, hogy megmentsd a városkádat, szóval jó lenne, ha ink….

- Miért Stefan? – most csak erre tudtam gondolni.

- MI? – nézett rám kérdően Katherine és most az egyszer úgy éreztem valóban hasonlítunk.

- Miért Stefant akarod? Miért nem Damon-t?

- ’Háháháhá’ Elina te annyira butuska vagy! – mondta már az ismerős gúnnyal a hangjában.

- AZT, KÉRDEZTEM, MIÉRT, STEFAN?!? – mondtam jól tagoltan és talán kicsit idegesebben a kelleténél.

- Mert rájöttem, hogy őt szeretem. Damon végig tudta mi vagyok és benne volt a mi kis „játékunkba” – kacsintott – De Stefan, ő nem tudta rögtön, félt tőlem mégis szeretett. És az, hogy eljött hozzád és hitegetett téged és magát is, csak azért volt mert hiányoztam neki, MERT MÉG MINDIG SZERET! Ahogyan én is őt. Végre örökre együtt lehetünk. – és valahogy olyan őszintének tűnt, olyan emberinek és megsemmisíthetőnek.

- NEM! – mondtam sírva, hisz igaza volt. Valószínűleg igen. Hisz ő volt élete első és utolsó szerelme. Ő tette azzá, ami ma. Miért őrizte volna meg a fényképét és miért nem akarta, hogy Damon kiszabadítsa őt. Azért, mert, ha vele nem lehet, mással se legyen.

- Hát jó. A következő találkozásunkkor megbeszéljük még ezt. További szép estét Elena! – hangja a gúnyosból nyájasba váltott át és ez megijesztett.

Mire észbe kaptam már sehol sem volt. Haza akartam menni és sírni, de nem tudtam. A lábaim feladták a szolgálatot és erőtlenül ért földet a testem a hideg, nedves kövön az iskola parkolójában. Csak sírtam és sírtam összekuporodva, amikor meghallottam egy holló krákogását. Megijesztett. Még jobban féltem, mint eddig. Tudtam, hogy Katherine amit meg akar szerezni, azt meg is szerzi. A holló elhallgatott és lépteket hallottam. Féltem is és bele is törődtem. Hisz mennyivel könnyebb lenne meghalni. Nem kéne választanom, nem kéne nekem dönteni a város jövője felett. De a francba is. Ez nem én vagyok. Már megint Elena, aki beletörődik, aki azt mutatja, hogy jól van, pedig nem. NEM VAGYOK JÓL! A léptek egyre csak közeledtek, de nem volt időm megfordulni, mert valaki lefeküdt mellém és átölelt. Nagyon meglepett és valamennyire elmúlt a félelmem is.

- Ne félj! Itt vagyok!

_________________________________________________________________________

Szóval várom a komikat ide is és a chat-be is! :)

Üdv.: AnnaLynne95