2.fejezet - A Feladat

Hát itt a II.fejezet, azért nem vezetem be a naponta frissítést, mert nem akarok egész nap a gép előtt ülni, de azért előfordulhat ha nagyon unatkozom vagy elkap az iklet...
Gianna-nak ajánlom ezt a fejezetet ;)
Lehet, hogy van benne pár(sok) helyesírási hiba, bocsi azokért is.
Jó olvasást!!! :)
________________________________________________________________
Még pár percig feküdtem a hideg kövön, de az oldalam, amin feküdtem zsibbadni kezdett, ezért a másikra fordultam. Damon ott feküdtem mellettem, én a karjaiban. Megnyugtatott a jelenléte. Épp kezdtünk megbarátkozni egymással, sőt ő azt mondta, hogy végre van egy barátja. Szörnyű volt arra gondolni, hogy ő, ahogy én is, el fogjuk veszíteni a szerelmünket. Én hiszek benne, hogy ő is nagyon szerette és most is nagyon szereti Katherine-t. Ő még nem is tudja, hogy Katherine Stefan-t választotta. Csalódás és fájdalom. Ez rendeltetett nekünk. Elvesztem a szüleimet, majd kiderül, hogy ők nem is a vér szerinti szüleim. Kiderül, hogy a biológiai anyám egy érzéketlen, szívtelen, vérmániás vámpír és az apám pedig az eddig gyűlölt nagybátyámnak hittem. Vagyis, hogy csak volt az apám, mert Katherine megölte. Megtaláltam Stefan-t aki újra életet öntött belém. Beleszerettem. Ő pedig el akarja tőlem venni, sőt, nehéz kimondani, de el is fogja venni. És Damon? Jó élet, jó család, egy fantasztikus báty. Beleszeret egy lányba, aki vámpír és őt is átváltoztatta. Kiderül, hogy a fantasztikus báttyal is kavar élete nagy szerelme, majd valami barlangba elrejtik és több tíz éven keresztül nem látja, majd mikor újra visszatér, nem őt választja. Éreztem magamon Damon szuszogását. Ő is most olyan törékenynek és emberinek tűnt. Megérdemelte volna a boldog életet. Lehet, hogy akkor nem lett volna gonosz, sőt egészen biztos, hogyha Katherine nincs, feleségül vesz egy kedves lányt, akitől majd gyerekei születnek és később unokái is lesznek és boldogan távozik majd el. De ez már lehetetlen, hisz boldogtalan, ha most még nem is, majd az lesz és örökkön örökké élni fog, méghozzá a szerelme nélkül. Nem tudom, hogyan szakíthatnék Stefannel? Mit mondhatnék neki, amit elhisz? Miért hagyna el engem? Pontosan, azért amiért én őt. Én Katherine-től félek, ő pedig Damon-tól. A legjobbat szeretném a városnak, és ha Stefan valóban boldog lesz Katherinnel, akkor ezt kell tennem.

- Damon. – suttogtam olyan halkan, hogy magam is alig hallottam. Damon persze rögtön meghallotta és védelmezően magához húzott.

- Nekem most haza kell mennem. – mondtam most már normális hangon.

- Hazakísérlek. – mondta és közben felsegített a földről.

- Nem! – mondtam a kelleténél kicsivel gyorsabban.

- Miért? – kérdezte majd egyik szemöldökét „felemelte”.

- Mert,…… - kicsit haboztam – Mert, magányra van most szükségem. Gondolkodnom kell és most jót tesz ez a friss levegő.

- Rendben, de ha bármi van…

- Nem lesz semmi baj, nyugi. – mondtam nem túl meggyőzően, de valószínűleg elhitte.

- Jól van. De figyelj Elen, ha van valami amiről tudnom kéne azt most mondd el. – mondta és egyenesen a szemembe nézett.

- Rendben. – mondtam és már siettem is haza.

Félúton irányt váltottam és elindultam Isobel háza felé, hisz Katherine megmondta, ha beszélni akarok vele, ott megtalálom. Röpke 20 perc alatt odaértem a város másik végébe és becsengettem. Az ajtót Isobel egyik kis játékszere nyitotta ki, ez valami spanyol csippendérnek nézett ki.

- Katherine-t keresem.

Bentről hallottam az ugyanolyan hangot mint az enyém.

- Gyere!

A spanyol férfi illedelmesen beinvitált Isobel otthonába. Úgy tűnt nincs itthon.

- Miért jöttél Elena? – kérdezte Katherine ismét a még undorítóbb nyájas hangján.

- Megteszem, amit mondtál. – mondtam olyan halkan amennyire csak tudtam. Katherine tapsolni kezdett majd odalépett elém.

- Jól döntöttél. Ezzel megmented a városod, családod és a saját életedet is. Még jó hogy ma jöttél, holnap akartam megízlelni az öcsikédet. – ismét gúnyos hangvételű lett a beszélgetés, részéről.

Nem akartam belegondolni, mi lett volna, ha az öcsémet is elvesztem. Jól döntöttem, már csak a családom miatt is.

- Holnap a suliban szakítasz vele és érd el, hogy el akarjon menni, hogy megutáljon és engem még jobban megszeressen.

Én csak szótlanul bólintottam és már indultam is ki az ajtón, mire Katherine visszarántott.

- Ha ez nem sikerül, akkor az öcsédből fogok vacsorázni és a reggelim pedig finom kis Caroline lesz… - majd elengedett.

Én csak némán sírtam és mentem haza. A többiek már aludtak. Reggel az ágyammal szembeni fotelben ült Stefan és mosolygott. Tudtam, hogy olyannyira meggyőzőnek kell tűnjek, amennyire csak tudok…

- Jó reggelt napsugár! – mondta és elindult felém.

- Ne! – mondtam és magam elé tettem a kezem jelezve, hogy ne jöjjön közelebb.

- Mi a baj? – kérdezte és megfogta a kezem és leült mellém.

- Stefan! Ne érj hozzám! Valamit…, valamit meg kell beszélnünk.

- Jól van.

- Stefan, én…. én már rég nem érzek irántad semmit. Én…. beleszerettem…beleszerettem Damonba. – megpróbáltam elfojtani a sírást és nem néztem a szemébe.

- Hogy mi?! – kérdezte meglepetten és felállt mellőlem – Én esküszöm megölöm Damon-t. MEGÖLÖM! Biztosan levette a verbénás nyakláncot és megbabonázott.

- NEM! NEM! Stefan! NE! Rajtam van a nyaklánc és mindig rajtam van.
Én…szeretem…St….Damon-t!!! Csak menj el! Az lenne a legjobb megoldás.

1 pillanat sem telt el, de Stefan már nem volt a szobában én pedig csak sírtam és sírtam.

_______________________________________________________________

Nem tudom, hogy mennyire tetszett ez a rész, lehet, hogy elsiettem :( akkor utólag is bocsi
de azért remélem nem lett annyira szörnyű és várom a komikat.
puszpusz

AnnaLynne95